Így tabusítja a társadalom a halált: miért ártanak a közhelyek a gyászolóknak?

Mártonfi Attila nyelvész rámutatott, hogy a magyar nyelv tele van olyan eufemizmusokkal, mint a „visszaadja a lelkét” vagy a „megboldogul”, amelyek az euroatlanti kultúrkörre jellemző finomkodó beszédmódot tükrözik. Ez a jelenség szoros összefüggésben áll azzal a társadalmi változással, hogy a halál az otthonokból a kórházakba költözött. Míg régen a többgenerációs családokban a magasabb halandóság miatt az élet természetes része volt az elmúlás, a mai ember gyakran felnőtt koráig nem is találkozik halottal, ami felerősíti a témával kapcsolatos szorongást.

A nyelvész szerint a halállal kapcsolatos beszédmódot egyfajta kettősség jellemzi: a szavakat vagy túlzottan megszépítik, vagy vulgárisan közelítenek hozzájuk, de ritka a természetes középút. A forrás a haláldúla és az „élet végi dúla” elnevezések példáján mutatja be, hogy a halál szótól való félelem a nyelvhasználatban is megjelenik. A gyászoló támogatása azzal kezdődik, hogy nem bújunk közhelyek mögé, hanem ki merjük mondani a nehéz szavakat; a vigasztalónak szánt gondolatokkal ugyanakkor nagy kárt lehet okozni.

Mártonfi szerint a halál tabusítása nem elsősorban nyelvi, hanem társadalmi és kulturális jelenség: a nyelv a társadalomban kialakult félelmeket és normákat képezi le. Mártonfi szerint a nyelv nem maga hozza létre a halállal kapcsolatos tabukat, hanem leképezi a társadalomban kialakult félelmeket és normákat.