PostNews

Hírek — csak a lényeg, felesleges zaj nélkül.

— Aliz

Kép: egy.hu

Aszalt szilva, kapormag és hajdina: a magyar hurka elfeledett arca

2026. 11. 14. — 02:10

A rizs elterjedése előtt évszázadokon át kölest, árpát, hajdinát vagy kukoricát használtak hurkatölteléknek; egyes vidékeken aszalt szilvát is kevertek a kásatöltelékbe.

  • A rizs a 19. század végétől, majd a 20. század folyamán fokozatosan váltotta fel a tájegységre jellemző kölest, árpát, hajdinát vagy kukoricát.
  • A fűszerezés is rendkívül változatos volt: Debrecenben kapormagot és szegfűszeget, máshol borsikafüvet vagy reszelt almát tettek a töltelékbe.
  • Abaúj, Zemplén és Ung egyes részein aszalt szilvát kevertek a fehér kásatöltelékbe, míg a Dunántúlon lisztes és hajdinalisztos változatok is léteztek.
  • Az 1587-es számadásokban olyan disznóölési készítményeket soroltak fel, amelyek között a néprajzi értelmezés legalább háromféle hurkát feltételez.

A történeti Magyarországon a hurka alapanyagai szorosan követték a helyi földművelés adottságait. Míg a hajdina elsősorban Délnyugat-Dunántúl jellegzetes kásanövénye volt, a köles a magyar nyelvterület jelentős részén jelen volt a mindennapi kásaételekben. Az Őrségben Kardos László 1943-ban olyan fehér hurkát jegyzett fel, amelyhez a bélről lefejtett zsírt kisütötték, vízzel felengedték, majd ebben főzték meg a fűszerezett köleskását. Egy adatközlő szerint a húsos hurka inkább a módosabbak asztalára került, mert a takarékos gazda nem szívesen „pazulta” bele a húst.

A kassai mészároscéh 1635-ös árszabása apró vérest és májast is felsorolt; ezeket a néprajzkutatás fekete, illetve fehér hurkaként azonosítja. Érdekesség, hogy a fűszerezés is jóval bátrabb volt a mainál: Régebbi és regionális receptekben a bors és a majoránna mellett gyömbér és fokhagyma is előfordult. A debreceni cívis hagyományban a véres hurkát például szegfűszeggel és darált kapormaggal tették egyedivé, az északi vármegyékben pedig a zsíros és az édes-savanykás ízeket ötvözték az aszalt szilva hozzáadásával.

A rizs elterjedése társadalmi különbségeket is tükrözött: a 19. század végén még importált, drága élelmiszernek számított, és sokáig inkább ünnepi alkalmakhoz, illetve a magasabb társadalmi rétegekhez kötődött. A váltás fokozatosan történt meg: egy Szekszárd-Alsóvárosban 2011-ben rögzített visszaemlékezés szerint a szegényebb családok nem tudtak rizst venni, ezért amikor végre került belőle a hurkába, az szinte ünnepnek számított. A hagyomány tehát nem egyetlen kőbe vésett receptet jelent, hanem egy folyamatosan alakuló gasztronómiai térképet, amelyhez minden korszak hozzáadta a maga lehetőségeit.

Kapcsolódó cikkek

Vissza a főoldalra